A mai nap már újra a délelőttös műszakban voltam, ami azt jelentette, hogy a főnök is bent lesz és választ kellene adnom neki, ezért amint reggel beértem bementem hozzá és elfogadtam az ajánlatát, letudva a tegnapi idegeskedés egyik felét. A másik viszont még nagyon is emésztett. A tegnap esti történtek nem tudom jó ötlet volt e, de arra lettem figyelmes, hogy a pult mögül folyamatosan az ajtó felé pillantgatok, várva arra, hogy betoppanjon. Eltelt egy óra, majd kettő végül már a munkaidőm végénél jártam és még mindig reménykedtem, hogy megjelenik. Végül már olyan hülyeségekkel tömtem a saját fejemet, hogy biztos azt hiszi ma is délutános vagyok. Így a munkaidőm után is feltűnés nélkül leültem, beszélgettem a váltósokkal, mintha felügyelném a menetet, mint új üzletvezető, ehelyett csak vártam, hogy megjelenjen. Öt óra is már elmúlt, mikor kénytelen voltam elfogadni, hogy ma nem jött el. Szomorúan és magányosan indultam el a szállás felé. Már éppen a kulcsaimat kerestem elő, mikor a szemem sarkából egy alakot láttam meg. Felnéztem és ott állt lazán a falnak dőlve egy szál rózsával a kezében.
- Mi tartott olyan sokáig? - rugaszkodott el a faltól, én pedig a döbbenettől és az örömtől mozdulni se bírtam. Ő viszont közelebb lépett hozzám és puszit nyomott az arcomra. Éreztem, hogy az arcomat pír öntötte el, de ekkora boldogság lökettől még arról is elfeledkeztem és önkívületlenül örültem ennek az apró gesztusnak.
- Minek köszönhető ez?- néztem fel végre az arcába.
- Csak úgy!- vágta zsebre kezeit.- Sétálunk?
Gondolkodás nélkül belementem. Csöndben lesétáltunk a parthoz, majd a bicikliúton kezdtünk el menni.
- Milyen napod volt?- törte meg a csendet.
- Üzletvezető lettem.- újságoltam el vigyorogva a nagy hírt.
- Gratulálok.
Egy pillanatra csend szállt ránk, mire az agyam rögtön gondolkodásba kezdett. Persze ott lyukadt ki, hogy én mégis mi a francot csinálok. Ennek a srácnak barátnője van, aki a sajátos furcsa módján, de szereti őt. Pont én tenném meg ezt mással, mikor én tudom a legjobban, hogy ez mennyire tud fájni. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe és ekkor tudatosult bennem, hogy bármennyire szeretném megismerni, ez most nem fog menni.
- Nem tehetem ezt!- álltam meg hirtelen az úton, mire ő is megtorpant
- Mit?- hüledezett a hirtelen hangulatváltásomtól
- Neked barátnőd van!- döbbentem rá a saját "okos" meglátásomra.
Visszafordultam a szállás felé és a könnyeimmel küszködve indultam el egyedül. Marci egy pillanatig csak ott állt megdermedve, de ő is rájöhetett, hogy teljesen igazam és hagyott elmenni.
Fel se tűnt mikor újra a sétálóutcához értem. Tomi állított meg.
- Mi történt?- kérdezte lágy hangon, de ekkor megjelent a büfé bejáratánál Marci, mire Tomi arca megkeményedett és szinte köpte a szavakat.- Már megint ő?- bökött a fejével Marci felé. Rám nézett, de nem állt meg, mire újabb könnyáradat szökött a szemembe. Tomi beidegesítette magát, otthagyott és odarontott Marcihoz.Mielőtt odaállt volna elé lökött rajta egyet, mire Marci hátra fordult és kérdőn nézett rá.
- Mi a szart baszakodsz? Hagyd már békén!- üvöltötte a képébe, mire minden vendég oda figyelt.
- Ne szólj bele!- emelte fel fenyegetően a mutatóujját, amit közvetlen az állához helyezett. Tomi ellökte a kezét majd köpött egyet az arcába. Megrökönyödve a szám elé kaptam a kezemet, majd sírva elindultam a szállásunk felé. A nagy vitatkozás közben még csak észre sem vették, hogy eltűntem.
Nem is tudom mi ütött belém. Két srác összeveszik miattam pusztán csak azért, mert létezem. Jobbnak látom, ha most azonnal lelépek. Így is teszek.
Előveszem a bőröndömet és elkezdek pakolászni. Nem érdekel sem a munka, sem a barátok, senki sem érdekel magamon kívül, ami hihetetlen. A bőröndöket már bezárom, majd utoljára még végignézek a szobámon, majd elindulok. Könnycseppek gördülnek le az arcomon, mert fogalmam sincs ezután mit kezdek magammal, így csak elindultam a sétáló utcán nem is gondolva arra, hogy bárkivel találkoznék, de a sors nem ezt szánta nekem, ugyanis Tomi rohant utánam ki az üzletből.
- Elmész miatta?- nézett a bőröndjeimre.
- Elmegyek, de nem miatta.- áltattam mindkettőnket, de elég rosszul hazudok, mert ezt még ő sem vette be.
- Tudod mit, tégy amit akarsz, de ha egy ilyen szemét miatt elmész ne remélj túl sokat az élettől.- majd ott hagyott.
Tomit rögtön Marci váltotta, aki megrökönyödve állt előttem.
- Te meg mit csinálsz?- nem válaszoltam.- Ne csináld ezt! Ha azt akarod többé a közeledbe sem megyek, sőt a büfé közelébe se!- esküdözött nekem.
- Én ezt már eldöntöttem.- hajtottam le a fejemet és a földet bámultam, mintha az olyan érdekes lenne.
- Békén hagylak! Nem kereslek. Megígérem! Csak ne menj el!
Az érzések csak úgy kavarogtak bennem. Ha maradok megtudja, hogy miatta akartam elmenni, hogy nem akartam, hogy az az érzés tovább emésszen, amit felé táplálok. De ha megyek, soha nem tudom kimagyarázni magam otthon, se a főnök előtt, aki bízik bennem. Mit tegyek? Segítség!
Június 10., péntek
Lassan egy hete, hogy történt a dolog, de engem belülről már teljesen felemésztett. Marci addig győzködött míg végül jobb belátásra nem bírt, de most, hogy maradtam szívesebben lennék otthon és felejteném el az egészet. A helyzet az, hogy mióta elakartam menni Tomi nem beszél velem, Marci pedig nem keres, mivel ez volt az ígéret, ami miatt maradtam. A szobatársaimmal nem beszélhettem meg a dolgot, mert az egyikőjük annyira pozitív, hogy ilyen másik ember nincs, a másikjukra pedig, ha ránézek már sírhatnékom van, így minél több időt a büfében próbáltam tölteni. Intéztem a beszállítókat, a pénzügyeket, mindent, csakhogy lekösse minden időmet.
Ma esti műszakban voltam, így várható volt a nagy pörgés, de erre még én se készültem fel. Egyszer csak egy nagy társaságra lettem figyelmes a pénztárgép mögül, aminek az élén Szabina állt maga mögött húzva Marcit. A szívem szó szerint megdermedt és nem dobogott többé azon az éjjelen. Legszívesebben odamentem volna és képen töröltem volna, hogy csak egy hetet adott nekem, hogy mindent felejtsek el, de ezt mégsem tehettem, főleg nem, mint üzletvezető. Marci rögtön körülnézett és mikor találkozott a tekintetünk még komolyabb lett, én pedig olyan szúrósan néztem felé, hogy egyenesen a szívéig hatoljon. Szabina rögtön észrevett és le is csapott rám.
- Ma van Marci szülinapja és itt fogjuk megünnepelni. Csinálj nekünk helyet!- utasított
- Ez nem, így működik.- koncentráltam csak Szabinára.- Előre jelezni kell egy ilyen nagyobb társaságot. Tele vagyunk, ahogy azt te is láthatod.- mutattam a teli asztalokra.
- Látod én megmondtam, hogy mennyünk máshova.- szólalt meg Marci
- Nem! Mi itt fogunk ünnepelni.
Mivel a szőkeség nem értette meg, amit mondtam és az idegeimen táncolt inkább átadtam az egyik pincér srácnak, hogy legyen szíves oldja meg ezt a "feladatot", de kár volt ugyanis úgy oldotta meg, hogy leültette őket és maradtak. Aminek igazából örülnöm kéne, ugyanis óriási bevételhez jut, így a büfé. Én mégse tudtam örülni.
Az este folyamán Szabina viháncoló nevetése már az agyamra ment, Marci folyamatos szemmel tartása pedig már az őrületbe kergetett, így miután elvégeztem minden dolgomat, úgy gondoltam, hogy a héten összegyűlt túlórámból most kiveszek pár órát és inkább elmegyek haza, mint hogy tovább nézzem őket. A helyettesemnek elmondtam mindent, hogy mire figyeljenek oda záráskor, de nem ez az első alkalom, hogy egyedül zár, így nem volt semmi félni valóm. Ahogy kitettem a lábam az ajtón Marci rögtön utánam jött.
- Én mondtam, hogy mennyünk máshova. Tudod milyen Szabina, ha valami nem úgy van ahogy azt ő akarja.- egy cseppet sem esett meg rajta a szívem, sőt inkább szántam. Mikor nem álltam meg ő tovább mondta nekem.- Sajnálom megszegtem, amit ígértem. Esküszöm, hogy többet nem látsz.
Hangosan felnevettem és hátra fordultam.
- Te nekem ne esküdözz!- váltottam át vigyorgó gonosszá.
- De..- kezdett volna, de a szavába vágtam
- Isten éltessen. Legyen szép estéd.
Nem vártam reakciót csak mentem tovább. Büszke voltam magamra, hogy ennyire könnyedén csúsztak ki a számon a szavak. Ettől pedig boldog lettem, ami már egy hete nem történt meg velem. Ezek után megfogadtam magamnak, hogy nem érdekel sem Szabina sem Marci. Éljék azt a hamis kis életüket, de én egy percig sem fogok többet szomorkodni miattuk. Sokkal jobbat érdemlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése